«

»

Mennyegzői bizonyság

Aki sokat imádkozik, főleg nyelveken, annak nagyon sok bizonysága lesz. Olyan csodák fognak történni az életében, amikről tudja, hogy Isten segítette elő a nehézségek sikeres kimenetelét. Csakis Ő tehette ezt meg, mert mi ehhez mindig is kevésnek bizonyultunk. Miért? Hogy megértsük az Ő végéremehetetlen nagyságát!

Megtérésem előtt nem láttam értelmét annak, hogy férjhez menjek. Ebbe a világba, ahol még magamba se bízhatok? – tettem fel a kérdést. Istenhit nélkül a házasság válást vet fel, megcsalást, csomó gondot, belefásultságot. Szerettem volna hinni az igaz szerelemben (szívem mélyén a legféltettebb kívánságom volt ez), de láttam, az igazán égő párkapcsolat tüze hamar hamuvá válik. Én magam is szerethetetlen voltam, ráadásul szeretni se tudtam, mert amíg Isten nem mossa tisztára a szíved, vagy nem ad egy új szívet, addig nem tudsz szeretni sem.

 Bayer Friderika a megtérés-történeténél azt mondja, hogy ő se hitt a házasságban (illetve úgy fogalmaz, hogy a karrier és családalapítás nem összeegyeztethető)  mindaddig, amíg meg nem ismerte a Megváltót:

Valóban van házasság, ami a hármas kötélre épül: Isten, a férj és a feleség. Egy lelkész mondta, hogy kötélkészítő mesterek is alátámasztják, hogy nem a négyes, stb. kötélfonás a legstrapabíróbb, hanem a hármas fonású kötél. Mert ha a két kötél (férj és feleség) foszlik is, a harmadik (Isten) megtartja a súlyt, és nem hamar szakad el. 

Megtérésem előtt láttam a Vidám Vasárnap egyik közvetítését, és feltűnt, hogy mennyire szép, boldog, elégedett emberek ülnek a nézőtéren. A szívemben megfogalmazódott, hogy “innen szeretnék férjet”. Sóhajtás volt ez bennem, a szív sóhajtása, mert egy nem működő viszonyban éltem a pokol szélén táncolva. A gyülekezetben a házasság fel van emelve, mint érték. Vonzó, hogy annyian viselnek gyönyörű karikagyűrűt. Mi a titkuk? – kérdeztem még akkor magamban.

Férjemmel mindez után pár hónappal találkoztam. Közel fél év, azaz öt hónap alatt elérkeztünk az esküvőhöz. Nem volt kérdés bennem, hogy ő lesz a férjem. Isten tökéletes akaratában tudtam magam, mert annyi csoda történt, amitől azt éreztem, hogy a legjobb úton vagyok. Sok kisebb zökkenőn mentünk keresztül a bürokrácia útvesztőin és akkor is, amikor már hazaindultunk Belgiumból Magyarországra, ugyanis a 2016. márciusi brüssszeli terrortámadás napjára volt repülőjegyünk. Az utolsó hétre, a legutolsó pillanatra vettük a jegyet, és pár napunk lett volna, hogy a menyasszonyi ruhám megvegyük, az utolsó simításokat a ceremóniáig elvégezzük. A terrortámadás lebénította az utat, tehetetlenül álltunk a helyzet előtt. Elhalasszuk az esküvőt? – főleg bennem merült fel a kérdés. Azért halasztottuk az utolsó hétre a hazautat, mert odáig dolgoztunk, hogy összeszedjük a pénzt a jegygyűrűkre, és ez is egy hatalmas bizonyság, hogy Isten megadta a legtökélesebb gyűrűket, és a hozzá szükéges nem kevés pénzt is. Az Úr keze nem rövidült meg! És ez még csak a kezdet, hogy mennyire nagy hátszelet adott nekünk, annyi csodával, fűszerezve! Azon napon, 22-én tehát nem tudtunk hazarepülni, de másnap férjem egyik barátja, akit előző napokban láttunk vendégül egy vacsorával (és milyen jó, hogy így tettük, mert szívesség szívességet szül, még ha nem is tudtuk, hogy viszonzásra fog találni), szólt, hogy ő autóval menne haza, és lenne még két férőhely az autóban. Másnap reggel útnak is indultunk, természetesen az utakon torlódásokra lehetett számítani, hisz a repülőjáratok törölve lettek, mindenki autóval indult útnak. Szerencsésen kikerültünk pár három órás fennakadást, így éjjelre Pesten voltunk.

A legnagyobb kérdőjel az esküvőig a menyasszonyi ruhám volt. Mivel nem álmodoztam sosem esküvőről már úgy 20 éves koromtól, ez egy falnak bizonyult, amit meg kellett mászni: két nap alatt szinte lehetetlen esküvői ruhát találni, hisz semmi se passzol ránk rögtön, mindig van egy-két átalakítás még a ruhán. Anyukámmal indultunk az esküvő előtti napon virágcsokornézőbe és esküvő ruhamustrára. Imádkoztam, és csak Istenhez tudtam kiáltani, mert szükség volt a csodákra. Azért nem vettük meg a ruhát, mert azt hittem repülővel fogunk hazautazni, úgy szállítani pedig nehéz, másfelől vártam anyukámat, hogy segítsen, csak vele szerettem volna ezt végigélni. Neki Szerbiából kellett utaznia, hogy a mi hazautunk után végre találkozzunk Magyarországon, hogy megvalósuljon a nap nap. Hittem benne, hogy Isten előkészítette már nekem a ruhát, ami rám van szabva, ami olyan stílusú, ami pontosan az ízlésem és nem hivalkodó. A második esküvői ruhaszalonban megálltunk, és szétnéztünk a közel száz ruha között. Bíztam benne, hogy itt megtalálom azt, mai nekem tetszik. Elmondtuk a bolt tulajdonosának, Katának, hogy sürgős a dolog. Megértette és nagyon készséges volt. Négy ruhát próbáltam fel. Az első nagyon szép volt, konzervatív és díszítésében káprázatos, de sajnos az alakom, a szélesebb csípőm miatt nem lett jó rám. A második ruhának a pávaruha elnevezést adtam, mivel nagyvárosi, kitűnni vágyó nő vette volna csak fel. Magamon viselve nem mutatott túl jól, viszont igencsak szép volt. A harmadik ruha egy elegáns, derékban karcsúsított, hatalmas tüllabroncsú ruha volt, ami bár kifogástalanul állt rajtam, nagyon jókislányos külsőt kölcsönzött.  A tükör előtt álltam, három kudarc-ruhával a hátam mögött. Kata addigra már biztosan átláthatta, milyen az alakom és mi tetszhet nekem. Az előtérből hozott egy ruhát, a negyediket, a tökéleteset. Túl fehér volt, gyöngyök voltak ráhímezve, ez nem annyira tetszett, mert van a fehérnek is ezer árnyalata, de amikor felpróbáltam, az a plusz ott volt benne. Az sellő uszálya is tetszett, és kövérnek se éreztem benne magam. Egész jó! – néztem magam a tükörben, s bár tudtam, nem az a naprakész legdivatosabb ruha, mégis magaménak éreztem. Kata itt-ott alakított rajta másnapra, mert reggel már mentünk a ruháért, hogy a délutáni esküvői ceremóniára elkészüljek. A csokrom is Kata által lett, ugyanis egy piaci virágárushoz küldött, aki egy fehér orchideás csokrot készített, a kedvenc örökzöld borostyánnal tűzdelve. Mindenképp apró, kör formájú virágcsokrot képzeltem el, és a virágárús megálmodta ezt nekem. A hajamban is egy orchideát tűztem a fátyol mellé. Nem volt esküvői sminken, szintén időhiány miatt elmaradt, csak egy rúzst tettem fel és egy fekete szemceruza volt még a másik, amit használtam. Se pirosító, se szemhéjpúder, se semmi. A hajamat is a ceremónia előtt készítette el férjem egy régi fodrász ismerőse. Ez ha nem Isten hatalmas keze, akkor nem tudom minek nevezni! Innentől kezdve minden gördülékenyen sikerült, délután a polgári esküvő és az eszem-iszom éjjelig, majd pár nap múlva a gyülekezetben is megpecsételték a házasságunkat. Ott is kimondtuk Isten színe előtt a boldogító igent. Így kétszer is viseltem a menyasszonyi ruhám. 

Isten jó, és a legjobbat szánja nekünk. Hittel ha kilépünk, és belé kapaszkodunk, mindent megad, és minden a mi javunkat fogja szolgálni. Ha nem is minden a legnagyobb rendben sikerül, akkor is képes az Úr kihozni végül a maximumot. Feladhattuk volna még a terrortámadáskor az egészet, majd a ruhavásárlás előtt, de nem így történt. 

“Ha lankadunk, nem aratunk, a végsőkig ki kell tartani”, olvashatjuk a Bibliában. A végsőkig ki kell tartani, akkor leszünk győztesek, a Jézus Krisztus hatalmas nevében, a Szent Szellem hatalmas erejével!