«

»

Átkelés a Vörös-tengeren, azaz az egyetem magaslatain

Mindannyiunknak vannak/voltak olyan hegyek az életében, amik megmászhatatlannak tűnnek/tűntek. A hegyeket néha mi látjuk hatalmasnak, mint tornyosuló problémákat, néha pedig valóban nehéz átvergődni rajtuk, mert annyira sok hordalékot helyeztünk az évek során mi is a kupacra, és így lassan heggyé érett.

Én az egyetemmel voltam így, az lett az én Góliátom, a nagy óriás küzdőpartnerem, akivel szemben parányinak éreztem magam. 2005-ben írtam be a Magyar nyelv és irodalom szakot Újvidéken. Szenvedélyesen szerettem az irodalmat, bár ez nem az a szak volt, amire eredendően szerettem volna menni, mégis B-verzióként az életembe köszöntött. Egyetem első évében szembesültem az idegen nyelv nehézségeivel, és két évig kellett idegen nyelvet tanulnom (angol és utána a francia). A fél-Bolognai iskolai rendszer (akkor kezdték bevezetni az úr Bolognai-rendszert, ezért az évfolyamom kísérleti évfolyam volt, így sok engedményt kaptunk) miatt átvihettem egy-két tantárgyat következő évbe, így történhetett meg, hogy egészen a negyedik év végéig, minden tantárgy lehallgatásáig halogattam az idegen nyelvi tantárgyak vizsgázását. Évek alatt sokszor kimondtam, hogy “Bezzeg ezt én sose fejezem be. Az angol és a francia nyelv lesz az utolsó, amit leteszek.” A kimondott szó pedig tudjuk, teremt. Apukám sose adta fel a harcot, ő támogatott, sok vitám is volt vele ez miatt, mert én feladtam. Évekig nem jártam vizsgázni, viszont az, hogy Szerbiában mindig új és új oktatásügyi minisztereket választottak, és azok meghosszabbították az abszolvensek további vizsgázási lehetőségét, lehetővé tette, hogy évekig ne évüljön el a diplomálási érvényesség. Két éve kimondták a határozatot, hogy feltehetőleg törölnek bennünket, régi rendszereseket a listáról, ezért rengeteg régi egyetemista, akiknek egy-két vizsgájuk maradt, tömegestül lódult be vizsgázni. Az angol nyelvi vizsga letételében a szüleim egy régi kedves keresztény ismerőse segített. Azóta is hálás vagyok Márta néninek, és persze ő egy élő példa volt előttem a férjével, hogy milyen az, ha valaki hisz. Lehetséges, hogy az ő imái segítettek hozzá méginkább ahhoz, hogy az angol vizsga sikerült. A francia vizsga nagyobb falatnak bizonyult. Sok-sok alkalommal megírtam a tesztet, viszont soha se tettem le a vizsgát mindaddig, amíg nem hívtam segítségül Jézus nevét. Mert aki segítségül hívja Jézus nevét, az megszabadul. Megtérésem után nyilván éreztem, hogy így örök vesztesként nem maradhatok, a szégyennel, mert Jézus győzelemre hívott el, és nekem élő példaként kell mutatkoznom, hogy bizony nagy az Úr szabadítása. Elkezdtem a vizsgázást, és egy nagyon jó francia tanárnőt találtam, aki Skype-on oktatott. Helyretette a grammaikai fekete lyukakat a fejemben, segített a nyelv megszeretésében is.

Egy éve már felkészülten vizsgázhattam, és sikerült is a vizsga. Böjtöltem, mindenfajta szellemi hasviselést bevezettem, majd a hitem is növekedett. Az utolsó vizsga tehát úgy tűnt sikerült, de mégis volt egy akadály előttem: mivel régi tanügyi rendszerbe jártam, ahol egy teszt megírásával elfogadták a jegyet (tehát egy éves tantárgy anyagát egy teszt megírásával letudhattuk), viszont az új rendszerben két féléves jegy kell, azaz két teszt megírása, hogy a tantárgyat letegyük. A francia tanárnő meglepő módon az utóbbit választotta. Persze a helyzet után mentünk, kérdezősködtünk, kilincseltünk, de a tanárnő szava a döntő. Elvileg nekem megvolt az utolsó vizsgám, gyakorlatban pedig nem. Összetörtem, nagy kudarc volt az egész. Egy évig nem mentem ki vizsgázni, csak felkeresve a tanárnőt, ugyanúgy Skype-on vettem francia órákat. Most szeptemberben volt a vizsga időpontja. Kértem imatámogatást a gyülekezettől, mert tudtam, ez kemény harc. Szükségem van a támogatásra, mert nekem a hitem meg-meginogott, mert ugyan tudtam, hogy az Atya, mint Mózes előtt, előttem is ketté választotta a tengert, azaz a problémám megoldódott, de azt is tudtam: Jézus kell átvigyen a túlsó partra, mert nélküle nem lenne meg a diplomám. Ahogy énekeljük egy dicséretben: “Erőm felett nem hagysz egyedül”.

Sok mindent megértettem az évek alatt: Isten jogos és bölcs bíró. Így utólag nem bánom és megértem, amiért nem egy éve tettem le a francia vizsgát. Akkor lázadó voltam, azóta megbocsájtottam a tanárnőknek, mert évekig a félelem és a gyűlölet kettőse dolgozott bennem, mert a tanárokra vetítettem ki a kudarcom okát. Megbocsájtottam nekik és szeretni tudom őket, és már a vizsga előtt kértem az Atyától a bűnbocsánatot, amiért rájuk haragudtam. A legjobb jót kívánom nekik és én is imádkozok értük. Ugyanakkor megértettem, hogy a törvény az törvény, mert a fejetlen oktatásügyi mizériában jogos volt az is, amiért a francia tanárnő ezt a határozatot hozta. Új rendszer szerint vizsgáztatott, mivel ő így látta jogosnak. Meg kellett aláznom magam és elfogadnom. Le kellett győznöm a sok vizsgafélelmet is. Elválasztanom azt magamtól, mivel én nem a sikertelen vizsga vagyok, hanem egy újjászületett ember. Át kellett értékelnem magamban, hogy mi az ember lényege; nem az, hogy milyen diplomája van. Sokáig azért tartottam magam bukottnak, mert a világ szemüvegén át néztem az értékeim. Attól is lehet egyenes gerincem, egyenesen néző büszke tekintetem, ha egy diplomám sincs. Viszont Jézust hirdetve igenis győztes életet kell élnem, mert Jézus meghalt értem is a kereszten, és felvitte az átkaim, a kudarcaim, a betegségeim. Ha ő megmentett, nekem hittel át kell vennem ezeket az áldásokat, különben mihaszna se lenne az egésznek az életemre nézve. A legfontosabb pedig, amire Isten megtanított, hogy amikor még több, mint egy hét volt a vizsgámig, akkor hallottam egyfajta sugallatot, hogy napi nyolc órát kell tanulnom ahhoz, hogy sikerüljön a vizsga. Hiszem, hogy a Szent Szellem sugallta, de ha nem is ő, akkor is nagyon megszívelendő tanács volt. Listát vezettem, melyik napon mennyit tanultam, és ha egyik napon nem tanultam nyolc órát, akkor a hiányt átvittem a következő napra, és így megtörtént, hogy egy napon 11 óra hosszát tanultam kitartóan. Ilyen még sosem volt! Elaludni sem tudtam, olyan aktív volt az agyam és fáradt.

Az Isten csodákat tesz az életünkbe, megmutatja a szeretetét, de ugyanakkor, ha valamit nem kapunk meg rögtön, annak mindig megvan az oka. Tanít bennünket, jelen esetben egyenlőre annyit értek ebből az egészből, hogy nekem is maximálisan bele kellett tennem magam, mert így tudott a csoda megvalósulni. Nekem a határaimon kívül kellett lépnem, hogy meglássam, mire képes egy ember. Válaszhattam volna én is, hogy lázadok Isten ellen, hogy miért nem adta meg szívem kérését időben, vagy kitartok, Isten kezébe teszem le az életem és bízok benne, hogy ő tudja a pontos időt és miérteket. De mivel Isten nem ember, hogy hazudjon, ezért hiszek neki és bízom. Sosem csal meg!

Nekem minden erőmből lépéseket kell tennem a felé, hogy sikeres legyek, és ne csak a sült galambot várjam. Isten csodája nem is késett! A vizsga meglett, az évek alatt gyűjtött súlyok lehullottak. Istennek adom a dicsőséget, és kérem, hogy ő vezessen az úton, hogy olyan munkákat adjon, amivel őt dicsőíthetem. Önerőből sose tudtam volna elvégezni az egyetemet, mert feladtam, mert nem akartam rendes életet élni, hanem okkultizmussal akartam keresni a kenyerem sajnos, de reményt kaptam fentről és szabadítást egy szebb és élhetőbb élethez. 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>